Társaink beszámolói a túrákról

Az új tanévet a merészebb fiatalok egy túrával nyitották. A Veszprémben gyülekezők  lelkesedése nem apadt az eső látványán sem, bár voltak gyengéb láncszemek is, akik úgy  döntöttek, hogy kimaradnak az első viziturából. A busz elindult, és nőtt az izgalom is. A  busz hátuljában trécseltek, míg elől süti kóstolás zajlott. A résztvevők között voltak  diákok, tanárok és szülők is, akik kíváncsiak voltak, hogy mit hoz még az időjárás.

Végre megérkeztünk Bándra! Innen terveztük vissza a sétát Veszprémbe, a Tiszafás és a  Csatári-kilátó megtekintése mellett. Első technikai megbeszélésünket a buszmegállónál  tartottuk, ahol a továbbiakról idősebb Szathmáry Árpád tanár úr tartott beszédet. Innen  már mindenki esernyővel és esőkabátban ment tovább egyenest a helyi kulturális  helységbe, a bándi kocsmába, ahol megpihentünk és páran csocsó meccset vívtunk  egymással. Az első szendvicsek itt el is fogytak.

Folytattuk utunkat Márkó felé a hegyek alján, földutakon és ösvényeken keresztül,  erdőben és tisztáson, esőben és szárazabb percekben, míg pár hozzá értő felnőtt előadást  tartott a Bándon található régi romokról, és kőből készült keresztekről. A földrajz óra itt  sem maradt el! Árpi bácsi elmagyarázta nekünk a Séd patak munkáját, majd hogy a  jégkorszakok hogyan hagyták meg nyomaikat a föld rétegeiben. Megcsodálhattuk a bándi  löszt, majd az erdőbe érve egy rövid gombavizsgálatot is megejtettünk.

A kirándulás további részében, már nagyon el volt ázva mindenki. Többen nyilatkoztak  arról, hogy átázott a cipőjük, nadrágjuk és pólójuk is. A földutakat beborító pocsolyákat  alig lehetett kikerülni, de a legnehezebb feladat még is az volt, amikor átkeltünk a Séden.  A patakot nem lehetett átugrani, mert ahhoz széles volt. Viszont fölötte volt pár nedves fa,  amin át a résztvevők csak úgy csúsztak, mint jégen a korcsolya!

A tisztásokhoz érve mindig a felszálló pára gyönyörű látványa fogadott, mely félig  homályba burkolta a dombokat. A kisebb növényeken kicsapódó harmat is szép lehetett,  bár ezt inkább a zokninkon tapasztaltuk.

8 km után megérkezett az ázott banda Márkóra, ahol már szinte meneteltünk, hogy  elérjük  a buszt. Ugyanis Árpi bácsi szerint 5 percünk volt hátra. Mondanom se kell, hogy  az az 5 perc egy kissé elhúzódott, de mi nem csüggedtünk! Újra elővettük elemózsiánkat  és falatoztunk a busz érkezéséig.

Mikor megjött a busz, felszálltunk és meg se álltunk Veszprémig. Bár az idő esős volt és  15 km helyett 8 km-t sétáltunk, mégse csalódtam, hisz jó volt a társaság, és 30 ponttal  gazdagítottam osztályomat a pontszerző versenyen, társaimmal együtt.

Lassan megérkeztünk a szállásunkra, nevezetesen a kulcsos házba. A lepakolás után Árpi  bá már ki is osztotta a feladatokat. Mindenki munkához látott. Volt, aki fenyőágat  díszített,  volt, aki serénykedett a konyhában, vagy éppen készült az esti műsorra. Ekkor  szállta meg az ihlet szeretett földrajztanárunkat. Mivel a táborba velünk jött a kínai  cserediák is, ezért azt találta ki, hogy fatuskókból faragjanak ki 30 pár evőpálcikát.  Mondanom se kell, hogy a faragók oda voltak az örömtől! Hóesésben, hideg szélben,  lámpafény mellett faragtuk kemény munkával a pálcákat, melyeknek szabványosnak  kellett  lenniük.

Végre elérkezett a vacsora ideje. Récés leves volt először. Valószínű szerelmes volt a  szakács, mert elég sósra sikeredett. A főfogás a híres récés kása volt káposztával és sült  vérrel. Ez természetesen isteni volt, mesteri kezek készítették. Bosszúból (a pálcafaragás  ötletéért) olyan pálcával kellett ennie Szatyi bának, amivel nemigen lehetett fogni,  máskülönben azonban igen mutatós volt. A pálcikás evést igen sokan megörökítették,  csak úgy kattogtak a fényképezőgépek! A vacsora után jött a rendrakás és a lányoknak  oly kedves mosogatás.

Estefelé megnőtt a zsongás: mindenki izgult a műsor miatt. Végre elkezdődött!  Versmondók, felolvasók is szerepeltek, de az est hangulatát a közös éneklés határozta  meg. Még meghittebbé tette a légkört, hogy ezek után a misztériumról hallgathattunk egy  előadást. A nap zárásaként egy nagy gesztenyetortát osztottunk el egymás közt.

Ekkor indult meg az éjszakai élet. Aki nem dőlt ki, az hajnalig trécselt. Mondanom sem  kell, hogy az ilyen szállásokon nem minden esetben van zuhany és benti WC. Ebben az  esetben sem volt, így hát maradt a reggeli fogmosás. Reggel 7-kor volt az ébresztő. Én  pontosan keltem, ezért az volt a jutalmam, hogy ismét mosogathattam egy órát.  Képzelhetitek, micsoda boldogság fogott el

Amikor már mindenki fenn volt, megnéztünk pár helyi látványosságot. A szállásra  visszatérve verseltünk és énekeltünk. A felnőttek annyira belemelegedtek, hogy csak úgy  áradt belőlük a dal. S ezt olyan viccesen csinálták, hogy bár próbáltam visszafogni  magam,  mégis dőltem a röhögéstől. Itt született a táborról egy csodás dal, melyet egy volt  közgázos és Hajni néniék csapata költött.

Így ért véget a tábor. Tele vagyok emlékkel, és még most is vidulok, ha a komoly  felnőttek dala felcsendül bennem.

Vissza

            Illetve ágazott egy csomó helyen. Na de ne szaladjunk ennyire előre, hisz nem  csak az útelágazódás itt a lényeg.

            Hanem az, hogy két héttel ezelőtt iskolánkban meghirdették az éjszakai túrát  Szerintem a tavalyi "kirándulás" után mindenkit elgondolkodtatott, hogy egészen biztosan  el akarunk-e menni? De a válasz IGEN! Lényeg a lényeg, hogy a rossz idő ellenére egy  egész nagy busznyi mindenre elszánt fiatal, -és tanár kísérőink- elindult szombat délután  Óbudavárra, éjszakai túrára. Gondoltuk, ó mi ez nekünk csak egy kis víz. Mondanom  sem kell, hogy később a kicsiből sok is lett, néha már nagyon.

A Vilmos-házban volt a rajt illetve a cél. A Pocsék idő láttán vettünk egy nagy levegőt, és  öt órakor csapatokba verődve elindultunk ki a hidegbe, a jó melegből. Az elején néhol  akadtak buktatók de ezt mindenki áthidalta és mehettünk tovább. Dacoltunk a melegnek  nem éppen nevezhető időjárás, a szél és az eső ellen. Ez persze kilométereken át tartott,  aztán hogy is ne néhol jól rá is eredt. Egész sokáig harcoltunk így az környezeti tényezők  ellen mire elérkeztünk az első pecsételős pontig, ami egy kocsmában volt. Akik épp itt  töltötték idejüket azt hiszem néztek is ránk, hogy kik ezek az elvetemültek, akik ilyenkor  túráznak?! Mondjuk meg kell hagyni mi is feltettük magunknak ezt a kérdést párszor az út  során. De itt sem tölthettünk el sokat, hisz múltak a percek és tovább kellett túráznunk.

Ugye sötét is volt meg minden ezért sokszor nem láttuk a Kis-Balaton szerű  képződményeket és rengetegszer bele is léptünk egy-egy ilyenbe, hozzá még a cipőnk is  beázott. Mentünk hegynek föl, völgynek le, egy szóval mindenfelé, mígnem elértük a  második ellenőrző pontot a Hegyes-tűn. Pontosabban mi elértük, de az nem volt ott,  úgyhogy a pecsétre kicsit vártunk mire megérkezett, mert mint kiderült mi haladtunk túl  gyorsan és nem számítottak ilyen korán ránk. Innen megint lépnünk kellett tovább, és  mivel  itt már túl voltunk az út felén kezdtünk elfáradni. Amikor túravezetőnk azzal az  ötlettel állt elő, hogy rövidítsünk, először kicsit megtorpantunk, de aztán mégis  belevágtunk. Mondjuk ez most kivételesen összejött, bár azt meg kell hagyni, mivel  szántóföldön vágtunk keresztül, jó sárosak lettünk. Ez volt az a pont ahonnan láttuk az a  templomot ami mellett a cél volt. Ahogy kiértünk az országútra már bíztatónak tűnt, hogy  már mindjárt beérünk. Itt már eljutottunk arra a szintre, hogy szó szerint küzdöttünk a  hódarával és a szembeszéllel de végül a kiszemelt épületünk egyre nagyobb és nagyobb  lett míg nem elértük. Bent a szokásos meleg tea, zsíros kenyér és babos káposzta  fogadott  minket. Leadtuk a túrajelentést és kaptunk egy kitűzőt ami bizonyítja, ott  voltunk  és megcs ináltuk Ezek után egy órát pihentünk, megvártuk a többi csapatot és  jött  értünk a busz.

            Hazafelé a fiúknak még annyi erejük is akadt, hogy lazításként kihúztak egy kocsit  az árokból. Majd miután ez is megvolt folytathattuk utunkat, viszont azt bevallom furcsa  volt az érzés, hogy most mi gyűrtük le a kilométereket, nem pedig azok minket!

Illetve, megraktuk, na de ez már megint egy másik történet volt.

A helyszín/Szentantalfa/ és a 13 mindenre elszánt fiatal, idősebb Szathmáry tanár úr és a  téma: túrázás megint adott volt. Bár azt meg kell hagyni, most kicsit más okokból gyűltünk  össze, mint októberben. Ezek pedig a következők voltak: karácsony, avagy túravezetők  leszünk-e, igen vagy nem?!

Péntek délután hat órakor indultunk busszal Veszprémből, hatalmas pakkokkal és örült is  nekünk a sofőr, amikor egyesével ugyan oda vettük meg a jegyet. Zötykölődtünk egy jó  darabig, aztán nagy nehezen megérkeztünk, a Külcsos-házhoz. Az ajtóban állva már  sejtettük, nem lesz könnyű a bejutás, tudtuk előbb a tanár úr elmondja a szabályokat.  Fáradt elménkkel (hisz kiszívott az utazás) nem tudtunk figyelni, de sejthettük miről van  szó, amikoris egy érdekes dolog ütötte fel a fejünket. A helyzet úgy állt, hogy mivel mi  lányok múltkor méltatlankodtunk a hidegre, ezért most nekünk kell intézni a tüzelőt, a  fiúknak pedig a mosogatást, főzést. Hát mit ne mondjak néztünk is, hogy jól hallunk-e, de  igen!

Ezek után be a házba?Első dolgunk az volt, hogy kivigyük a konyhába a szabvány méretű  krumplikat, a cukrot illetve a vöröshagymát. Majd megmutatták nekünk, merre találjuk a  tüzifát, és azonnal ?meg is raktuk a tüzet?. Mivel pedig mi fáztunk, ezért senki sem fázott  egész idő alatt. Éjjel sem volt erre gond, hiszen két órás váltásokkal keltettük egymást,  hogy a többiek nyugodtan, a tűz pedig ki ne aludjon!

Másnap reggel tudtuk "ma" nehéz feladat vár ránk, ugyanis megírtuk a túravezetővé  váláshoz szükséges dolgozatot Ez bizonyítja, ha esetleg eltévedünk sem veszünk el  teljesen  természetben, hisz elméletben tudjuk mit kell tenni csak a gyakorlati  megvalósításban akadnak problémák. Hát igen ez a megmérettetés három teljes óránkba  került. Majd mivel, ilyen jók voltunk kaptunk néhány órát a délutánból, hogy azzal töltsük  amivel akarjuk. De a lazítást követően szigorúan énekelni kellett MINDENKINEK! A  tanár úr nézett is ránk, hogy nem tudunk magyar népdalokat, ezért aztán németül kellett  dalolnunk?Ez talán még jobban lefárasztotta a társaságot, mint a tesztírás.

Ezek után egy kiselőadást is meghallgattunk a szerelemről. Megtudtuk, fiú-lány barátság  nem létezik csak SZERELEM! Ez még hagyján, de ha egy fiúnak van barátnője és  szóbaáll (barátkozik) egy másik ?fehér néppel? akkor az a szeretője. A szeretetbeli  tökéletességről szóló kiselőadást, amit a tanár úr almákkal szemléltetett, mindenki tátott  szájjal hallgatott. A végén az is kiderült, ez a demagógiai intézet(=iskola) hibája, hogy nem  tanítja meg a diákoknak.

Este, mivel a karácsony szellemében is gyűltünk össze, ennek megfelelő műsör és  felolvasás is volt.

Következő nap pedig már a hazaindulásra készültünk, ami már a tőlünk megszokott  módon, nem ment egyszerűen. Először a hírt kaptuk, hogy az éjszakai havazás miatt nem  közlekednek a buszok, Szentantalfáról csak Nagyvázsonyból így hát be kell oda  gyalogolni. Másodszor pedig a dolgozatokat kaptuk meg. Ez mindenkinek jól sikerült,  úgyhogy nemcsak a kinti hideg miatt fagyott arcunkra a mosoly.

Végül, kiderült, hogy vaklárma az egész, és mégis tudunk, utazni, nem kell gyalogolni.

         Így hát érzékeny, de mosolygós búcsút vettünk a jól befűtött, meleg  Kulcsos-háztól  és szép tömött sorokban elindultunk a buszmegálló felé.

              A tavalyi Ajka -Csingerben szervezett tájékozódási verseny után, (persze a nagy eltévedésekkel együtt) nem volt kérdés, hogy az ideire megyünk-e?!

              Azért ám azt meg kell hagyni, ez a túra egy kicsit nagyon eltérő volt az előző években rendezettekhez képest. Ugyanis az egész busznyi mindenre elszánt fiatal, és tanár kísérőink közül tizennyolcunknak ez nem csak egy „egyszerű” túrát jelentett, hanem ez volt a vizsgatúránk, ahol bizonyíthattunk, rátermettek vagyunk arra, hogy bronzjelvényes túravezető legyen belőlünk. Na, de inkább kezdjük az elején, a végén pedig majd jöhetnek a dicséretek.

Szóval, már az indulásnál komoly szervezés folyt. A buszpályaudvar kellős közepén,szigorúan csapatba besorakoztak akik a versenyre mentek, mi vizsgázók pedig az izgalomtól már elfelejtettük, hogyan is kell ilyet csinálni, ezért csak úgy voltunk. Miután felfedeztük egymást, és a tényt is, hogy mindenki megérkezett, már indulhattunk is. A buszon idősebb Szathmáry tanár úr elmondta a legfontosabb tudnivalókat, azonban az idén hiányoltuk a vaddisznós-sztorit.

Megérkezés után bejelentkeztünk, egy kis erőt gyűjtöttünk magunknak zsíros kenyér és tea formájában, és ráadásul még Red bull-t is kaptunk. Ezt követően a versenyzők elindulhattak. Nekünk, vizsgázóknak erre még kicsit várnunk kellett, hisz feladatunk volt, hogy komoly túrajelentést, menetvázlatot, stb… készítsünk. De egyszer a mi időnk is elérkezett. Egyesével mentünk, illetve így indítottak minket. A rajt után tíz perccel azonban már ketten folytattuk az utat, a végére pedig már heten értünk be egyszerre.

A túra során jól éreztük magunkat, de azért feszült figyelemmel tájékozódtunk, kerestük az ellenőrző pontokat. A hetedik ilyen állomáson térképismereti kérdéseket kaptunk, és csak ha ezt megválaszoltuk, mehettünk tovább. Innen már nem volt sok hátra. Ugyan tudtuk, hogy a menetidőbe (105 perc) nem férünk bele, de azért ahogy erőnkből kitelt, megcsináltuk, így végül csak 10 percet csúsztunk. Beérkeztünk, leadtuk az ellenőrző papírokat, és még „sakkoztunk egy sort”, mert mint kiderült, nem csak ránk vártak még. Ez mondjuk jellemző…! Ugyanaz a csapat tévedt el idén, is akik tavaly. Bár lehet, hogy most jobban jártak, mert volt náluk GPS. Belegondolni is ijesztő, mi lett volna velük, ha ez sincs náluk. Amikor végre sikerült felvenni velük a kapcsolatot, megkérdeztük, hol vannak körülbelül?! Nagyjából halvány lila dunsztjuk sem volt róla, de azért remélték, a térképről még nem mentek le. Továbbá feltettük nekik a kérdést: merre látják a napot; erre:”Észak felé van, vagy várjál, mögöttem balra Kelet felé, vagy inkább Nyugat?!” Áááá, ez a helymeghatározás kísértetiesen hasonlít arra, hogy sok fa van meg dombok, nagyjából az a szint. Kis idő múlva kiderült, hogy az G- pontnál vannak. Mondanom sem kell, köze nem volt ennek a pontnak az ő útvonalukhoz képest. Nem gond, visszamentünk értük, és ezek után már simán beérkeztek. A célban persze nagy taps meg minden, várta őket végülis csak két órát kellett rájuk várni. Az eredményhirdetés, ezeknek tudtában érdekes volt, mivel a fent említett négyes középszinten indult, de rajtuk kívül csak egy csapat vette erre a bátorságot, ennek értelmében másodikak lettek. Végezetül pedig, mi is átvehettük az okmányt, mely kimondja, hogy mint bronzjelvényes túravezetők, hivatalosan is eltévedhetünk.

              Az úton hazafelé már mindenki bágyadt illetve fáradt volt, de azért vállon veregedtük egymást és magunkat: - igen, ügyes vagy, megcsináltad, gratulálok! Ugyan- a tavalyihoz hasonlóan- idén sem láttunk vaddisznót, csak tudtuk, arra kószálhatott; így járhattunk mi is a vaddisznó nyomában immáron másodszor is, és jövőre már csak azért is elmegyünk, hátha…

Vissza

Hagyomány lesz?

P. Szabó Csilla (2008)

              A tavalyi Ajka

              Lassan már azt lehet mondani, hogy maga az iskola hagyomány, de mi még csinálunk bele néhányat.

              A minden évben megrendezésre kerülő óbudavári éjszakai túrán iskolánk egy „kisebb” csapata- közel 50 fővel- részt szokott venni. De idén volt néhány kizáró ok, ami ezt sajnos nem tette lehetővé. Mondanom se kell, hogy több tucat diák volt emiatt szomorú és persze valamilyen szinten csalódott is. Ám ekkor felcsapta a fejét egy isteni szikra, hogy attól még, hogy mi nem tudunk elmenni Óbudavárra, az még nem kell az éjszakai túra végleges kimaradását jelentse az idei novemberből. Az természetes- nem is fejtem ki oldalakban,- mennyire örült ennek a hírnek, a félszáz mindenre elszánt fiatal. Az ötlet hamarosan megvalósításra is került, melyet gondos előkészületek előztek meg.

A tornaterembe csatasorokba állva osztottuk el a csapatokat, illetve azt, ki mikor induljon. Ezek után már csak 72 órát kellett várni és elérkezett a nagy nap. Ugyan , ez a túra nem kapott külön nevet, de találó lett volna, a „Reszkess Tekeres-völgy, jövünk!” cím is. Most komolyan, ha csak belegondolunk, hogy ennyi fiatal beszabadul az erdőbe, este…, már maga az hátborzongató. Nade mindegy, jó veszprémi iskolások lévén, majdnem megbukott a túra ott, miként találunk el a Lackó-forráshoz, az indulás helyéhez. Aztán végül ezen a problémán is- kisebb, nagyobb nehézségekkel- valahogy túlzuhantunk. Megérkeztünk a rajt; cél helyre, ahol eladtuk a jelentkezési lapokat, majd rövid eligazítás után el is indulhattak az első csapatok. A térképen nyolc ellenőrző pont volt feltüntetve, melyeket így vagy úgy de meg kellett találni. Sokszor az út során kételyek merültek fel, jó felé megyünk-e. Térképismeret terén is akadtak némi hiányosságok, melyek következményeként sokszor voltak eltévedések. Azt mondjuk meg kell hagyni, a hagyományoktól eltérően, kivételesen a túrázásaim történetében először a mi csapatunk nem tévedt el, melyen úgy őszintén én is meglepődtem. Az út során többször próbára tettek minket, amikor már majdnem beleestünk a kétségbe, hogy rossz helye n vagyunk, mégsem találtuk meg az ellenőrző-pontot, egyszercsak a sötétből előbukkant Alfonz, avagy Csaba bácsi.

Kalandos volt az biztos, letaposni a repcepalántákat majd nyakig sárosan rájönni, rossz felé mentünk. Az utolsó kilométeren belül  pedig tudtuk, hamarosan vége az éjszakai túrának, és itt már nem tudunk eltévedni. Perceken belül megérkeztünk a célba, leadtuk az igazoló lapokat és vártuk a többi csapatot.

              Ugyan babos káposzta és forralt bor nem várt minket a forrásnál, ahogy a meleg befűtött ház sem, viszont szalonnát még lehetett sütni. Az biztos, egy hatalmas-és kalandos- élménnyel gazdagabbak lettünk, és ezt köszönjük a szervezőknek, de főként Szathmáry tanár úrnak. A végén pedig még lehet, hagyomány lesz ebből, hisz az igény megvan rá.

Emlékszem egyszer nagyon eltévedtünk. Az igazat megvallva többször is előfordult. Akkor mindig jöttek a jobbnál jobb ötletek, merre menjünk, vigyázzunk a vaddisznóval, és társai… Egyik alkalommal még GPS-t is vittünk, ami persze lemerült, így ott álltunk, ahol a part szakad. Most mit csináljunk, így túrázik a mai fiatal, a XXI. században…

De szerencsére nem volt ez mindig így… Ezt pedig senki más nem tudja jobban, mint a túrázás úttörője, id. Szathmáry Árpád, azaz „A tanár úr”. A Téry Ödön ODK (Országjáró Diákok Köre), alapítója, mozgatórugója mesélt nekem abból az apropóból, hogy hamarosan nyílik egy kiállítás a Veszprémi Közgazdasági Szakközépiskolában, az ODK 58 éves fennállásnak alkalmából.

Hogy alakult meg az ODK?
„Folyamatos dolog volt. 1948-ig működött egy cserkészmozgalom, akkor történt egy rendszerváltás. Minden ifjúsági intézményt átalakítottak, így a cserkészmozgalom átalakult úttörővé. Én ebben a korban voltam gyerek, 1942-ben léptem be a 475-ös számú cserkészcsapatba Hajmáskéren.

Amikor gimnáziumba kerültem, ott folytattam a cserkészkedést, és őrsvezetői tanfolyamot végeztem el. Ennek birtokában Hajmáskéren megpróbáltuk újraéleszteni az ottani cserkészcsapatot az egykori tagokkal.

Aztán idekerültem Veszprémbe, a Közgazdasági Technikumba. Ez 1953-ban történt és ekkor ismerkedtem meg az iskola későbbi igazgatójával, dr. Borsi Lőrinccel. A Borsi Lőrinc cserkész volt. Én is az voltam.  Akkor a gondolkodásmódunk is passzolt, és én azon nyomban amikor felajánlotta a pedagógus természetjáró fáklyasport egyesületbe való részvételemet, örömmel beléptem hozzá és folytattam a félbehagyott megszakított cserkészéletemet. Túráztunk. Kisebb, rövidebb, gyalogos, ill. autóbuszos túrákat csináltunk, fillérekért. Elkezdtünk táborozni és a legelső táborozás a Királykútnál volt, 1960-ban.

A technika az volt, hogy bevonom a munkába és egyre több és több feladatot adok neki, amit önállóan kell megcsinálnia. Amikor már látom, hogy ezt is megtudja csinálni, akkor elmehetnek. Mehetnek de visszajönnek. Látod, te is visszajöttél?! Nem változik a nevelés technikája. Ez így működik. Így kerültem bele a mozgalomba. És amikor a Borsi látta, hogy én ezt meg tudom csinálni elment a szőlőjével foglalkozni. Én meg a táborral.

Idáig nem volt ODK, az uralmon levő pártnak volt ifjúság politikája. A picinyeknek mindenféle kiképzéseknek alávetették, különféle próbákat kellett nekik letenniük. Például a szakács próbánál, hogy tudjon Maggie levest főzni. Hogyha te elvagy egy táborozáson, vagy vándorláson, akkor viszed a zsebkályhádat és a bögrédbe tudsz magadnak egy levest főzni.

Az új rendszerben ezt is lehetett folytatni csak át kellett címkézni. Emögé állt a KISZ, és volt rá pénzük is. Minden évben, 21 éven keresztül egy heti diáktáborozást tartottunk minden megyében. Veszprém megyében a táborozás helye eleinte Gézaháza volt, később pedig Bakonyoszlop, Sövénykút.

Hogyan lettünk Téry?
Ő egy orvos volt az 1800-as évek végén, aki a magyarországi természetjáró mozgalmat elindította. A Téry a Magas-tátrába turistaházakat létesített. Összehordták az anyagot, aztán összebarkácsolták A faházakat, ez a Téry házhoz, és felmásztunk egyszer, pontosabban felvonszoltuk magunkat. Ekkor támadt az a szikra valamelyik leányban, hogy nevezzük el magunkat Téry Ödönről. És legyünk hozzá méltóak. Így keletkezett a Téry név.

„Mit jelentett Térysnek lennie?”
Minden iskolában arra törekedtek, hogy a KISZ- nek minél több tagja legyen. Érdeklődési köröket szerveztek és kinek melyikhez volt kedve, aszerint jelentkezett valamelyikbe. Öt óra volt és egy nap a hatodik órában egy óra foglalkozásra jutott idő. Akkor mindenki oda ment, ahova vonzódott. A Téryseknek túravezetői tanfolyamot, térképolvasást, főzést, tábori munkákat oktattuk elméletben. Kint a táborozásokkor a természetben, meg ugyan ez volt, gyakorlatban. Ez egy komplex élet volt. Ennek az lett a következménye, hogy legalább tizenötször az iskola legjobb alapszervezete volt a mienk. Sikk volt oda tartozni. De miért volt sikk? Mert neve volt és nagyon sokan csak azért, hogy azt mondhassák, hogy én is oda tartozom, Térys vagyok, belépett. 150 ember volt a tagja, amikor a legtöbben voltak. Követelmény volt, hogy teljesítse a feladatait. Tanuljon rendesen az iskolában, és legyen megbízható.
„Ein mann, ein wort!” Egy férfi, egy szó. Ez volt az alapmondás. A cserkész egyenes beszédű, és feltétlen igazat mond.

„Szemlélet”…
Az együttélési egységnek a szellemisége határozza meg. Ehhez tartozott a tiszta beszéd. A csapatszellem egyrészt, másrészt pedig úgy közösségi embert nevelni, hogy az egyén az sohasem egyedül van, hanem mindig a közösség tagja és a közösség boldogulásáért dolgozik. A közösség boldogulása biztosítja az ő boldogulását is. Ez az alapelv. De miből áll a közösség? Egyedekből, alkatrészekből. Az egyedek gondolkodásának az összessége adja a közösség gondolkodását. A Térybe pedig mindenki testvérnek tekinti a másikat. Ez az egésznek a nyitja. Érezzük egymással jól magunkat. Ha viszont úgy viselkedsz, hogy elfogadnak, akkor ott a hátad mögött a segítség.

Erre a Téryben vannak példák. Csak egyet mondok. Az egyik gyerek igen súlyosan megbetegedett, két agyműtéten esett át. Rokkantnyugdíjas lett, és a volt Térysek, a bankigazgatók alkalmazták. Olyan munkára, ami az életének értelmet adott. Nem hagyták magára, és nem egy ilyen volt. Ez így működik nálunk. Ez a Térysség, ez a Téry szellem. Ez az a szellemiség ami azóta megvan, amióta ezt csinálom. 58 éve.

„Melyik volt a legemlékezetesebb túra?”…
Mind jó volt. Felmásztunk a Magas-Tátrának a csúcsaira, az elég emlékezetes, mert ha te felnéztél volna a Téry ház aljából a házhoz, amikor már majd a nyavalya tört ki, és akkor még 600 métert kell felmenni, a tengerszinttől ám! Az szörnyű! Azt az ember nem felejti ám el.

De nem felejtem el az Adriai-tengert sem. A gyerekekkel mentünk oda. Nekem volt egy osztályom. Másodikosok voltak, amikor megkérdeztem őket, hogy akartok-e menni érettségi bankett helyett az Adriára?! Ez ’65-ben volt. Azt mondták, hogy „Akarunk!” Én meg mondtam, hogy akkor jó, csináljuk. Készüljünk fel rá. Dolgoztunk. Pénzt otthonról nem hoztak a gyerekek, hanem raktuk össze és a negyedik év végére egy autó ára pénzünk volt. Egy trabant ára 44.000 Ft. Tíz napra elmentünk az Adriára, maradt még 5.000 Ft-unk, és ami az ötéves érettségi találkozón használtuk el. De az ODK-val is megcsináltuk ugyanezt.

Hány kilométert tettek meg a Térysek a közel 60 év alatt?
Ez egy nagyon kemény kérdés. Itt van egy túranapló, négy év túrái vannak összesítve. Ennek alapján megállapítottam, hogy 2007-2010-ig éves átlagban 340 km-t tettünk meg évente. Ha ezt az éves átlagot számoljuk, 58 évre, akkor az egyenlítő fele. 20.000 km

Melyik volt a legjobb csapat?
Mind az volt. Mindegyikben más és más gyerekek vannak mindegyiknek megvan a maga értéke. Csak egyet lehet csinálni: Büszkének lenni. Mert megérte ilyen gyerekekkel dolgozni. Mert, ha érdektelenek lennétek akkor nem csinálnám. De 58 éve csinálom. Sosem bántam meg!
Például elvittem az osztályomat a kelet-magyarországi nagy kirándulásra. Debrecenben aludtunk meg első alkalommal, egy tornateremben, matracon. A fiúk egy kollégiumban kaptak szállást. A lányokat meg otthagytam egy felnőttel. Megyek oda és az egyik leány mesélte: Kérdezi a debreceni leány, hogy ki ez? Mondja, hogy az osztályfőnökünk. És ti eltűritek, hogy itt legyen? Jön a válasz: Közénk tartozik! Ennél nagyobb megtiszteltetést én nem nagyon kaptam volna. „közéjük tartozok!” Nem kellett nekik nagyon parancsolnom, szót fogadtak mindenben. Ez a dolog lényege. Ez az ODK nyitja.

Bevallom, én is túravezető vagyok. A tanár úr szárnyai alatt lettem az! Eleinte a térképet is fordítva fogtam, és eltájoltam magunkat északra, dél helyett. Nameg eltévedtünk, de hányszor, ha csak magunk voltunk. Néhány éve kaptunk túravezetői kiképzést, és az óta vagyok ifjúsági túravezető.

Végezetül, pedig minden keddi nagyszünet emlékére a közgázos éveimből: „Más! A Térysekhez szólok! Jöjjenek most a tornatermi átjáróhoz megbeszélésre! Még a P. Szabó is!”